Kezemben a tű. A fonalat,
amivel szívembe nevedet
hímeztem, te adtad.
Azon az őszi délutánon,
a padon ültem, s hirtelen
látlak szemben a sarkon.
Ott a szívemet okádtam
ki az utcakőre.
Próbált elmászni utánad.
Megfogtam, baja nem lett.
Csak a tűvel
írtam bele jobban a neved.
De már látom,
piszok van a fonálon.
Mosógépbe nem rakhatom,
úgy a szívem kifakítom.
Nekem másik gyógyír való!
Hol az édes ezüstolló?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése